Cameron Williams

23 éves voltam, annyi, mint anyám, amikor megszült; apám, amikor új életet kezdett és megismerte anyámat. Éppen elindult volna az életem, de a sors beleszólt. Ennek már 20 éve, és azt hiszem elfogadtam, elfogadtam, hogy így élek, mi több szeretem. Ez az élet adott valami plusz, ugyanakkor elvett tőlem nagyon sok mindent. A családomat, akiket pontosan azon a napon vesztettem el, amikor átváltoztam, a barátaimat, akik eközben megöregedtek, talán meg is haltak és egy két olyan embert, akiket sosem ismertem, de az életüket én oltottam ki. A büszkeség itt nem játszik szerepet, nem kérdezi meg senki, hogy miért tettem, mert aki ismer és tudja ki vagyok már mind halott, a többieknek csak egy aranyos arc vagyok a sok közül, akiért odavannak a lányok és a városban maradt,  miután a szülei meghaltak. Részben igaz is, hiszen a szüleim autóbalesetben haltak meg, abban is, amikor majdnem én is, de akkoriban egy orvos úgy gondolta, hogy a vámpírvér jó, gyógyít és minden következmény nélkül akarta használni, csak nem számolt azzal, hogy a szívem nem fogja bírni a korábbi megterhelést, sok mindent meggyógyít, de ezt valamiért nem tudta, egyszerűen megszűnt dobogni a túlterhelés miatt, amit előtte a műtét okozott de nem állt meg működni örökre.

Az életem ma olyan, mint minden átlagos, vagy éppen nem átlagos embernek, a külső szemlélők a mosolygós, majdnem mindig vidám Cam-et látják bennem, milyen kis naivak, de már nem kell félniük attól, hogy gyilkolásba kezdek, a város boszorkányai tettek arról, hogy a város ne legyen vámpír készlet minden ittlévő vérszívó számára, na meg az alapítók, akik sosem szűnnek meg létezni. Valahogy mindig felütik a fejüket, mindegy melyik században vannak. Kutattam, nagyon sokat és láttam mennyi szörnyűséget tettek a fajommal, bár ez egy oda vissza játék volt, amiből mi is igencsak kivettük a részünket.

Az évek során sok barátot szereztem, van aki tud rólam, és tudom, hogy rajtam kívül sokan vannak még a városban, és nem is kell keresgélnem. Van egy lány, minden nap a szomszédhoz megy, vigyáz a gyerekre, tanul és olvas annak a kis bölcsőde szökevénynek. Nem akarom figyelni, nem akarok rá figyelni de az érdeklődésem túlságosan felkeltette és már elvesztem, túlságosan elvesztem abban, amit ez a lány képvisel, hogy vissza tudjam csinálni, talán ez lesz a vesztem, vagy menekülök, de azt még nem tettem, és lehet nem most szeretném elkezdeni.