Sylus Morthal

Visszatértem New Orleansba. Az érzések kavalkádja csillapíthatatlan volt, mintha egy megállíthatatlan ménes vágtatott volna keresztül rajtam. A tenyerem izzadt, a szívem pedig hevesen vert a mellkasomban.
Az utcák, melyeken egykor gyerekként játszottam, most ismerősnek, mégis idegennek tűntek. A város zaja, az emberek beszélgetései és a jazz dallamai mind-mind emlékeztettek a múltamra, de már más szemmel néztem rájuk. Azóta a nap óta, hogy elvesztettem a szüleimet...már nem tudtam ugyanúgy tekinteni erre a városra, mint azelőtt.
Az elmúlt idő során sokat változtam. A fiatal, idealista vadász, aki elhagyta a várost, most tapasztalt és megkomolyodott férfiként tért vissza. A harcok, amelyeken keresztülmentem és az emberek, akikkel találkoztam, mind formáltak engem. Már nem csak a vámpírokkal szembeni harc vezérelt, hanem a vágy, hogy megvédjem az ártatlanokat és hogy békét találjak a saját szívemben. S habár a sötétség apránként nyelt el, egyetlen fény mégis képes volt ösztönözni arra, hogy felálljak és tovább meneteljek a céljaim felé. Az a rengeteg vér, ami a kezeimre tapadt, bemocskolták a lelkemet is. Félő volt, hogy egyszer végleg magába szippant a bosszúvágy és a düh, amit bennem ébresztettek azok az elkorcsosult vérszívók.
Ahogy végigsétáltam a régi utcákon, emlékek törtek rám. Az első találkozásom Aurorával, és az a pillanat, amikor el kellett hagynom őt egy szó nélkül. Minden egyes lépés emlékeztetett arra, hogy miért is indultam el ezen az úton, és hogy az én életembe nem tartozhatnak bele olyan gyenge érzelmek, mint a szerelem. Mert a szerelem vált a végzetemmé, melyet Aurora iránt éreztem. Ő volt az, aki megmutatta, hogy a világ nem fekete-fehér és igenis van lehetőség az újrakezdésre. De ezt is elrontottam... Mindig mindent elrontok... Nem voltam ott neki, amikor tudtam, hogy szüksége volt rám. Helyette a saját dühöm vezérelt és olyan vizekre úsztam vele, ahonnan már nem volt visszaút. Le kellett vadásznom azokat, akik ártottak a családomnak és épp emiatt nem láttam túl a vörös ködön sem, ami átvette a hatalmat az elmém felett.
Megszokottá kezdett válni, hogy mindenkit cserben hagyok, épp ezért tértem vissza. Meg akartam változni a nagyobb jó érdekében, hogy végre békére találhassak és azzá az emberré váljak, akire lehet számítani, mert sosem fordít hátat. Akármilyen múlttal is rendelkeztem és akármennyire is mocskoltam már be a szívemet, tudnom kellett, hogy van hova visszatérnem és én is megkaphatom azt a megváltást, amit oly sokan mások.
Rég letértem már a helyes útról. Arról az útról, ahonnan még volt visszatérés. Épp ezért féltem annyira a sorsomtól, mert tudtam, hogy nem voltam jó ember. Amilyennek Aurora is láthatott, az nem én voltam. Nem az a megtört, magányos kisfiú, akinek a szülei vámpírok áldozataivá váltak. Helyette egy olyan álarcot mutattam neki, akiről azt hihette, hogy minden rendben van vele. Aki erős, határozott és képes a szeretetre. De valójában továbbra is olyan gyenge voltam, mint az a kisfiú. A kisfiú, aki egyedül maradt és saját magát kellett felépítenie, mert más nem volt hajlandó arra. A tragédia, ami a Morthal családot a mai napig is kísérti, nem volt több csupán egy "balesetnek" titulált halálesetnél. Az igazság sosem derült ki senki számára és azóta is takarva van, mintha csak medvetámadás lett volna. De én tudom...én tudom az igazságot. S ha a város nem fog igazságot szolgáltatni, akkor majd én leszek az, aki fog.