Alina Camacho

19 éves volt anyám, amikor megszült, ezt onnan tudom, hogy mesélték, a nagymamám mesélte, aki akkor halt meg, amikor éppen betöltöttem a 19-et én is. Meg akarta élni, hogy idősebb legyek, mint anyám, amikor ő meghalt, valamilyen furcsa spirituális dolog miatt, amiről imádott mesélni ha vele voltam. De sosem érdekelt igazán.
Sok mindent tudok, tudom, hogy a világ nem egészen olyan, amilyennek egy átlag halandó hiszi, a város, ahol születtem, ahol felnőttem tele van vámpírokkal és boszorkányokkal.
Ember vagyok, sosem akartam más lenni, boldog vagyok, ugyanakkor egyedül. Van egy bátyám a nagyvilágban, apám oldaláról, akiről szinte semmit nem tudok csak, hogy létezik, és talán nem is tud rólam. Apámat sosem ismertem, a nagymamám azt mondta meghalt, de a szavai sosem hangzottak őszintén, leginkább csak azt éreztem, hogy számára halt meg az apám, de még a nagyvilágban valahol él.
Egyedül vagyok a városban, ami tele van veszéllyel, de nem félek, mert az élet úgyis azt dobja, ami jönni akar. Sosem voltam ijedős kislány, és ez sokszor a frászt hozta a nagyira, szerettem éjszaka az utcán sétálni, akkor is amikor tudtam, hogy nem kellene, ott is ahol egészen biztos nem kellett volna lennem. Kalandvágyó vagyok, ez a véremben van és most már nincs bennem az a kis hang sem, hogy várnak haza, sajnos.
Jelenleg egy bárban dolgozom, éjszaka csaposként és pultosként, napközben pincérként ha szükséges. Én hiszek az emberek jóságában, hogy van bennük valami ami miatt érdemes velük kezdeni, érdemes barátokat szerezni és baráttá válni valaki számára. A hitem maradt meg az emberekben, mert néha elveszettnek érzem magam, talán jogosan, talán nem.

New Orleans nem az a hely, ahol a korombeliek simán helyüket lelik és otthonra találnak. Itt az én nemzedékem jön, lát és távozik, vagy éppen boszorkány, de velük köztudottan nem akarok barátkozni, vagy vámpír, akárcsak a hely tulajdonosa, ahol dolgozok. Fiatal srác, vagyis fiatalon vált azzá, ami és nagyon is öntudatos. Régebben talán tartottam tőle, mindig titkozatos volt és zárkózott, nem mutatkozott annyit, pedig a napfény gyűrű ott díszelgett az ujján, talán nem akarta, hogy tudják mi ő. De ez nem az a város, ahol ez egyszerűen el tudja rejteni. Egy idő után azonban rájöttem, hogy ő sem más csak egy magányos lélek, egyetlen egy ember jár hozzá szinte mindennap, egy nő, akivel fogalmam sincs milyen viszonyban van, talán boszorkány, de ez mit sem számít mert megfogadtam, hogy sosem avatkozok vele, hogy sosem leszek az aki majd beleüti mindenbe az orrát.

Mivel komolyan el akartam határolódni tőle, nem is akartam figyelembe venni, hogy mi zajlik körülötte,csak a munka miatt jártam be és a munkatársaim miatt, akikkel jól kijövök. Nagyjából 2 hónapja azonban valami megváltozott, nem rossz értelemben, de talán jónak sem mondanám. A srác, aki eddig az árnykéban bujkált, aki a kötelezőn kívül nem beszélt senkivel, egyszer csak kinyílt és elkezdett közeledni, nem hozzám, igazából mindenkihez. Az én fukar és kíváncsi énem persze nem tudott tovább szunnyadni. Valami kis hang azt mondja, hogy engedjek annak, ami bennem van, hogy kutassam ki is ő, mert amikor meglátom azért érzem azt a hullámot, amit okoz, a melegséget, amit árasztok miatta és azt, hogy mindig őt figyelem, pedig határozottan nem kellene. Érdekel, talán pont a titokzatossága miatt, pont azért, mert nem tudom milyen ő, és meg akarom ismerni, bár fogalmam sincs hogy is vetekedhetek azzal, aki már évek óta mellette van, még akkor is, ha tudom, hogy nem szerelem, erre már régen rájöttem, de akkor vajon mi lehet?