Kol Mikaelson

Hello, a nevem Kol, Kol Mikaelson. Nem hallottál még rólam? Nahát, mondanám hogy meg vagyok lepődve, de valójában rohadtul nem. Rohadtul nem érdekel senkit, ki az a Kol Mikaelson, igaz? Régebben még zavart, és idegesített hogy a mi kis álomcsaládunk legkisebbje vagyok, így nem vettek engem igazán komolyan. Én akartam, mindennél jobban akartam hogy ez a kis elbszott család újra család legyen, olyan mint amilyen volt anyánk hülye bűbája előtt. Akart a franc örökéletet! A családom akartam!

Hát igen, Akartam. Most már nem akarom, és nem érdekel a szentbeszéd sem. Rájöttem hogy a családunk elég vegyes elemű- Rebekah és Klaus akár a tűz, Elijah nyugodt mint a föld. Finn igazából teljesen jelentéktelen volt, és én vagyok a víz. A víz, ami nyugodtan folydogál, de ha felhorgad sok mindent elmos és elpusztít. Ilyen vagyok én, felhorgadok és megszerzek magamnak mindent amit akarok vagy nem kapok meg. Ha nem adják, hát elveszem erővel. Miért ne tehetném meg? Egy Ősi vagyok, igazi nagybetűs vámpír, a fajunk csúcsa! Hát nem fantasztikus? A létezésünk egy kva nagy tévedés, amit Esther többször is próbált helyrehozni, és mi lett belőle? Mi lett?! Káosz és pusztulás!  Erre vagyunk képesek mindannyian. Pusztítani. Ezt tettük akkor és most. Az idő változott de mi nem igazán.

Mint mondtam. A víz. Én vagyok a víz ebben az elbszott vámpírvilágban, mert elég jelentéktelennek tűnök hogy mindenhol ott lehessek észrevétlen. Jah mint minden ötödik kistestvér. Aki már a kutyának sem kell, de mégis megszületik, nincs igazán számba véve. Ellenben én, nekem látnom kellett mindent a családomról. Azt hogy apám perlekedik Klaussal, azt hogy az örökgáláns Elijah megment minden szerencsétlen lányt és vámpírt és kiskutyát.... Ahogy Rebekah beleszeret a vadászába Alexanderbe aki mindannyiunkat megölt utána. Ahogy anyánk bűbájának következményei lettek. Ahogy apánk a legerősebb vadásszá nőtte ki magát. Mint mondtam, én mindent láttam amit akartam és azt is amit nem akartam.  De mint víz, mindenhol ott voltam, és amikor kellett elég nagy hullámot tudtam csapni. Jah, néha tudtam. Elég nagyot ahhoz hogy észrevegyenek. Elég nagyot hogy mindenki figyeljen rám, még ha csak átmenetileg is.

Mert ez vagyok én sokak szerint. Egy arrogáns és impulzív ősi vámpír aki azt tesz amit akar és oda megy ahová akar és senki nem kéri számon. Ez a része tetszik a legjobban a vámpír létemnek hogy nincsenek határok. Nincsenek szabályok. Azok vannak amiket én írok, mert ÉN írom őket. Én, aki hedonista és életművész vagyok. Voltaképpen tényleg mert mindig is szerettem a zenét és ha tehettem támogattam a művészeket, de nyilván, NYILVÁN, ezt sem tudja senki, hiszen honnan is tudhatná ha rólam senki nem tud igazán SEMMIT. Nem igaz?

Pedig éltem. Volt életem. Elszakadtam a családomtól és sokáig utaztam a világban. Jártam keleten, és nyugaton is, láttam a civilizációt és egy kicsikét mindenbe belefolytam, és szereztem ismerősöket és teremtettem hozzám hasonlókat. Vámpírokat akik.... mégsem lettek olyan strapabírók mint szerettem volna. Végül is nem kaphatunk meg mindent amit akarunk. Ennek ellenére így is elteltek az évek valahogy. Közben természetesen éltem a gondtalan arrogáns és öntelt valómmal az életet és tökélyre fejlesztettem a szarkazmust és iróniát valamint mélyen beleástam magam a szavak kettős értelmének megfejtésébe és így szinte mindig találok kiskaput. Ez egy veszélyes tudomány, pedig nevetségesen hangzik nem igaz? Mire is mehetne bárki szavakkal.... Nos, nagyon sokra. Szavak. Kicsik vagy éppen nagyok, attól függ pontosan kinek a fülébe súgjuk őket, és mire használjuk fel az információt. Meg kellett tanulnom tökéletesen használni őket, és éles fegyverként forgatni őket, mert a tudás hatalom ugyebár, és én szeretem a hatalmat.

Azt mondhatná bárki hogy önző, öntelt és bosszúálló vagyok. Az lennék? Az vagyok. Rohadtul az vagyok, mert amit akarok.... azt megszerzem. Előbb vagy utóbb de megszerzem ha nem kapom meg. A kistestvérek áldása hogy akaratosak és hangosak tudnak lenni. Ha már egyszer minden fontos részletből kihagytak, mert a családunk védőszentjei mindig ott voltak.... Klaus, Elijah és Rebekah a Mesterhármas. Mert ők mindig, mindent olyan kva jól tudtak, és mindig helyén kezelték a dolgokat. Csak nézzünk körbe hova jutottunk.... Na ugye. És még én vagyok a felelőtlen.... Hát akkor a testvéreim mik? Álszentek, semmi mások.

A testvéreim szó szerint minden alkalommal ölik egymást ahogy egy légtérbe kerülnek és ebből sajnos én sem maradtam ki olykor. Egy ideig elviselhetőek, de aztán elkezdenek fontoskodni, mindent jobban tudni és olyankor előkerülnek a tőrök. Jah hát nem vagyunk teljesen legyőzhetetlenek egyébként, van azért ami nekünk is tud fájni és ártani. Jó, a szívünk ritkán fáj....
Jellemzően egyébként mindannyian impulzívak vagyunk, nem csak én. A többiek maximum nem ismerik be, de ez az ő bajuk, nincs ezzel semmi gond. Mindannyian kapcsoltuk már ki az emberségünket egy időre. Megtapasztalni és megtanulni hogy működik, az életünk része.
Ami viszont, nem feltétlen a része, az az árulás. Egymás elárulása ami nem egyedülálló eset és őszintén szólva azért néha rohadtul nem bántam hogy kihagytak a sok szar kavarásból, ahogy alkudoztak és hazudoztak a saját kicsinyes kis céljaikért. Mert mire mentek vele? Az életünk lassan egy ostoba szappanopera semmi más, és Rebekah hisztijei magunk közt szólva is idegesítőek.

Tudod mi még idegesítőbb? Az álszentség, amit nem csak a külvilág felé, de egymás felé is hazudnak. Meghaltam. Elena és az egykori kis nyomi haverom, Jeremy megöltek engem a házukban, és tényleg meghaltam. Nem csak tőrrel szúrtak le, vagy tettek aludni száz évre mint Klaus.... Nem, ők teljesen megöltek. Klaus elmorzsolt két könnycseppet, Rebekah talán hármat is, és el voltam felejtve. Ilyen egyszerűen. Egy problémával kevesebb. Egy újabb alku miatt, már nem is volt fontos a halálom. Egyetlen, nyomorult.... terv része sem volt hogy engem visszaszerezzenek a Halál kötelékéből. Nem mondom hogy nem sértődtem meg egy egészen kicsit. Amikor Bonnie elhúzta függönyt.... sok opcióm volt hogy hová menjek. Vessem a szemükre? Öljem meg Jeremyt? Elenát? Menjek el biliárdozni?

Végül Elenáért mentem, ő volt az ötletgazda és mint mindent ezt is csírájában kell elfojtani így hát... Nem volt nehéz, de megakadályoztak benne. Nem kaphatunk meg mindent amit akarunk. Pedig szerettem volna a nyakának kattanását hallani és szívének utolsó vergődését érezni a kezeim között.  Haragtartó volnék? Igen. Megbocsátó? Soha. Mondjuk inkább úgy hogy hajlandó vagyok néha félretenni a haragot, megvetést és gyűlöletet ha valami nagyobb hasznom származik belőle. Ettől még nem múlik el, nem szűnik meg és nem csillapodik. Szenvedélyesen tudunk szeretni, gyűlölni és gyilkolni....

Számát sem tudom hány halál szárad a lelkemen, de mivel örökre elkárhoztam, és sosem érdekelt ez a vallási dolog, már úgyis mindegy. A boszorkányokban hiszek, a gyönyörű nkben és márkás piákban. A hajnalig tartó buliban és az öröklétben. Szeretni is tudok, képes vagyok emberi érzelmekre, csak nem osztogatom túl gyakran, mert nem akarom hogy fájjon. Végignéztem jó párszor a testvéreimet ahogy szerelmesek lettek és se veled se nélküled játék lett az életük és nekem erre nincs szükségem. Nem hiányzik egy kolonc a nyakamra aki számon kér mindenért.... Még nekik sem tartozom elszámolással, hiába is erősködnek hogy meg akarnak védeni.... Egy nagy lófszt. Rebekah-val még volt némi közös mókás időszakunk mert elég hisztis tud lenni hogy hirtelen felindulásból csnáljon dolgokat ami nekem mindig is kapóra jött.  Kihasználtam a saját céljaim érdekében a testvéreim figyelmét és kicsit sem bántam meg. Nem érzek szégyenkezést vagy megbánást. Ők se tették soha ha engem bántottak vagy éppen.... meghaltam. Jah kijutott az élményből többször is.

Mondhatnám hogy hiszen a lélekvándorlásban. A körforgásban, amikor valami természetes és természetellenes egyensúlyba kerül. Nagyjából velünk is ez történik mindig. Ha a természet elbasz valamit, jönnek a boszorkányok és ők rendet tesznek. Ámbár vannak olyanok is, akikkel nem nagyon akarnék újat húzni. Na, és akkor mit tesz az én kis elbszott családom? Neki megy a falnak fejjel előre....

Most.... most mégis van akit szeretek. Olyan... ostoba és irracionális szerelemmel, amit egészen eddig megvetettem és a pálya széléről néztem. Davina viszont... Davina más, jó? Sokáig tagadtam magam előtt is hogy mi ez, és mit érzek. Nem akarom, nem én nem ilyen vagyok. Mégis ahogy... szóval kurva idegesítő oké? Mégis akarom, és mégis... Ch, legyőzöttnek éreztem magam amikor letérdeltem elé, de ugyanakkor győztesnek is mert tudom hogy az enyém lesz. Csak az enyém, és senki másé és mivel vámpír vagyok nekem az örökké az tényleg örökké van.
Davina segített az összes nyomorult érzésem és sérelmem kibogozásában és így valamicskét.... rendezni tudtam a kapcsolataimat. Nem, nem azt mondom hogy mostantól varázsütésre imádom a családom, de már... már a közelükben tudok lenni és nem akadok fent minden hülyeségükön, mert nem érdekel. Nem érint, így nem idegeskedek rajta. Az esküvőmön sokkal inkább.... Nem értem a nők mit tudnak ennyit szervezkedni de a halálba idegesítenek vele. Haláli, mi? Na mindegy. Davinát nem könnyű szeretni de mégis... a magam nemében és módján mégis megteszem és tudom hogy ő is szeret engem. Egyszerűen túlságosan új nekem ez a dolog, de akarom.
És mi van akkor h valamit akarok, emlékszel még?
Megkapom.
Mindig megkapom, vagy elveszem.
Mindig.