Elena Gilbert

37 évem alatt annyi embert kellett elveszítenem, hogy lassan már nem is tudom számolni. Elvesztettem a családomat egész fiatalkoromban, barátokat vesztettem el, igazából ha belegondolok nem is tudom hogyan tudtam megőrizni az ép elmémet. Aztán jött a vámpírság...mindig is utáltam vámpír lenni. Utáltam ami ezzel jár, nem szerettem másokból enni, és a bűntudat amikor megöltem valakit...felemésztett. Egyedül azt szerettem a halhatatlanságban, hogy segíthettem másoknak, életeket menthettem meg akkor amikor az orvostudomány nem volt képes erre, de ott volt a folyamatos vérszomj amit nem bírtam elviselni… Mióta az eszemet tudom azóta álmodozok egy álom családról. Gyerekekről, kertes házról, kutyákról, de gyerekem sosem lehetett volna vámpírként...sosem tudtam ezt elfogadni és megbékélni vele.
Életem legjobb döntése volt az, hogy megittam a gyógyírt. Egyetlen pillanatát sem bántam meg annak, hogy immáron nem vagyok már vámpír. Szeretek ember lenni, emberi életet élni és emberi problémákkal küzdeni. Csodás érzés az, hogy nincs szükségem napvilág gyűrűre, nem kell vérrel táplálkoznom és van ismét esélyem a tökéletesen megálmodott családra.
Damonnek még nem hoztam fel a témát, hogy mostanában egyre többször gondolok a gyermekvállalásra, meg szeretném előtte letudni a rezidensi éveimet amiből még van 1 év, utána egy lépcsőfokkal feljebb léphetek, a fizetésem is magasabb lesz így könnyebben kitudnám a házunkban alakítani a baba szobát. Damon Salvatore, mint leendő apuka? Senki nem tudja ezt elképzelni körülöttem, de én látom benne azt amit senki más nem lát. Tudom, hogy egyszer amikor eljön ennek a megfelelő ideje, nagyszerű apuka lesz belőle, aki foggal-körömmel védelmezni fogja majd a gyerekét.
Az életem sokkal jobb, mióta Bonnie-nak sikerült megtörnie a Csipkerózsika átkot, ennek pedig elmondhatatlanul örülök, mert újra láthatom a legjobb barátnőmet. Megölelhetem, nevethetek vele, élhetjük együtt a hőn áhított álom életünket. Bár sajnos egy ideje nem találja az életében a boldogságot. Elveszítette Enzot, de igyekszem felvenni a fonalat a többiekkel és átsegíteni a gyászon a legjobb barátnőmet. Igyekszek jó barátnő lenni, de néha még muszáj vagyok elővenni a barátaim által írt naplókat, hogy pontosan tudjam mik történtek amíg én egy koporsóban hevertem. Habár nagyon sokat dolgozok a kórházban és egy-egy műszak végére a lábaimat is alig érzem, de a barátaimnak mindig itt vagyok. Nem tudnám elképzelni az életemet nélkülük. Annyi mindent áldoztak már fel értem, próbálom viszonozni ezt azzal, hogy segítek nekik ott ahol csak tudok. Bonnie-t próbálom elvinni kirándulni, vagy kikapcsolódni ahova csak szeretne menni. Igyekszem elérni, hogy ne gondoljon a fájdalomra. A fájdalomra amit sajnos olyan sokszor kellett már átélnie.