Davina Claire

Mintha tegnap lett volna, hogy az a megtiszteltetés ért, hogy én lehettem az egyik Aratás-lány. Aztán jött is a lidércnyomás, amikor szembesültem a rideg valósággal: a saját népem fel akar áldozni. A hit. Sok mindent rá lehet fogni erre a rövid kis szóra, holott nem mindig csoda a jutalma annak, aki vakon hisz. Oké, végül feláldoztak pár hónapnyi bujkálás után, és oké, végül nagy nehezen csak feltámadtam, de... ez elegendő ahhoz, hogy egy 16 éves lány lelke ne sérüljön? Elárulom, nem. Baromi nagy csomagokat vettem a vállamra, vagy talán már születésem pillanatában eldőlt, hogy egy láthatatlan, de súlyos puttony lesz társam az életem során. Néhányat sikerült útközben letennem, de elég sok maradt meg belőlük. Most pedig, közel 20 évvel később én vagyok annak a kovennek a vezetője, akik elől egykor elrejtőztem. Az élet valóban iróniával van megpakolva. Ha már irónia... ki hitte volna, hogy az általam egy időben oly erősen gyűlölt vámpírfajból keveredik ki életem szerelme? Ráadásul ősvámpír. Ha most visszamehetnék az időben, hogy ezt elmeséljem annak a fiatal, zabolátlan teremtésnek, valószínűleg belenevetnék a saját arcomba. Remek, máris mosolygok, sőt azt hiszem, el is pirultam. Az ember azt hinné, ennyi együtt töltött év után már nem jövök zavarba attól, ha csak eszembe jut Kol, erre tessék. Viszont bármennyire is szeretnék az iménti múltidézésem után a közelgő esküvőnkre koncentrálni, van némi elintéznivalóm a koven berkein belül.


- Jane, mit mondtam a múltkor?! - Viharzok be ellentmondást nem tűrő hangot megütve, mire a 15 éves kívülről gyámoltalannak tűnő, ugyanakkor majdnem minden megnyilvánulásával kb. égiháborúra készülő lány ijedten fordul felém. - Mit dugdosol? Ugye nem készülsz olyasmire, ami felbolygathatja a jelenlegi békés együttélést? - Utalok ezzel a vámpírokra, akikkel szerencsére már egy ideje egész jól tudunk egy levegőt szívni, ám ez a kislány szervezkedik, és igyekszik másokat is belevonni. Egyelőre nem hiszem, hogy képes lenne komoly fennakadást okozni, már beszéltem is erről Marcellel, de azért nem árt odafigyelni rá. Az édesanyja elhagyta a születése után, az apja pedig épp egy hospice-ban tengeti utolsó napjait. Aztán hamarosan teljesen magára marad. Szeretném felkarolni, de nem könnyű vele. Ki is volt még az ő korában pont ennyire csökönyös és elszánt? Ó, persze... én. Az élet ismét tükröt tart elém, ezúttal kvázi szó szerint. Egy csomó párhuzamot vélek felfedezni Jane és a tinédzser Davina között. Némelyik már-már kísérteties. Gondolataimból a sírástól remegő hangú lány rángat ki.
- Ígérem, nyugton maradok. De akkor is utálom őket, és legalább hadd adjam ki magamból ilyen hülye kis cetlik formájában... - Elém rakja az imént összegyűrt papírt. Csak néhány kósza káromkodással egybefűzött monológ arról, hogy gyűlöli a vérszívókat. Csak tudnám, miből fakad ez a mélyről jövő ellenszenve. Én ugyanígy ki nem állhattam a vámpírokat egy ideig, és a legtöbbjük még most sem a kedvenc lényem a világon, de nálam ezt kiváltotta valami. Traumák, csalódások, gyász. Ám Jane esetében ötletem sincs. Ő pedig nem akar nekem megnyílni, bármennyire próbálkozom. Még csak most bontogatja a szárnyait boszorkányként, de ha nem sikerül időben átfordítani a benne felgyülemlett haragot, akkor bele sem akarok gondolni, mi vár még New Orleansra és a benne élő természetfelettiekre. Újabb háború egyszerűen nem robbanhat ki. Bár ez még a jövő zenéje, de akkor is jobb lenne még csírájában elfojtani. Vetek egy halovány mosolyt felé, ami mellé akarva-akaratlanul egy aggodalmas arckifejezés társul, aztán ahogy kisétálok, már hívom is Marcelt. Van, ami nem tűr halasztást.


Hullafáradtan rogyok le a kanapéra. Kol még nem ért haza. Pedig már úgy szeretném jó szorosan átölelni, hogy kicsit letegyem a vállamra nehezedő súlyokat. Tessék, már megint a súlyok. Hiába szabadultam meg az évek alatt a legnehezebbektől, jöttek újabbak. Elkísérnek, míg élek, ez már fix. Mindegy, amíg várom a szerelmemet, főzök egy jó forró teát, aztán lehuppanok a kedvenc könyvemmel - az esküvői magazinnal -, és átnyálazom, mert tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy valamiről elfeledkeztem. Fogalmam sincs, mi az, de tutira valami fontos, amit nem szerveztem még le a nagy napra. Elvileg relaxálnom kéne, de úgysem vagyok rá képes, mostanában nem az erősségem a lazítás. Egyedül Kol mellett tudom egy kis időre kizárni a külvilágot, de tekintve, hogy még mindig nem matat a zárban a kulccsal, azt hiszem, maradnak az esküvői teendők és az ezzel járó összes ideggóc a gyomromban.