Rhiannon P. Rogers

Washingtoni Rémálom: Eltűnt Kislány a Cseresznyefa Fesztiválon


A tavasz egyik legszebb ünnepe, a washingtoni cseresznyefa fesztivál, árnyékba merült egy szívfacsaró esemény miatt. A Washington DC városában megrendezett fesztiválon egy kislány, a mindössze 6 éves Rhiannon Rogers nyomtalanul tűnt el. A vidám ünneplés helyett a város most aggodalommal és szomorúsággal telik meg.
2009. 07. 08.-án, a fesztivál délutáni szakában tűnt el a kislány. Utolsóként a Cherry Picks étterem közelében látták, ahol éppen az egyik árusnál lévő lufikat nézegette. A szülők, Jeremiah és Annabelle, kétségbeesetten keresgélték lányukat, majd értesítették a rendőrséget. A család elmondása szerint Rhiannon egy sárga színű ruhát és fehér tornacipőt viselt.
A helyi rendőrség azonnal nagy erőkkel kezdte meg a keresést. Kutyák, drónok és önkéntesek is bekapcsolódtak a munkába. A nyomozók átfésülték a fesztivál területét, kihallgatták a szemtanúkat, és átvizsgálták a környékbeli biztonsági kamerák felvételeit. A hatóságok szerint a tettes valószínűleg ismerte a környéket és a fesztivál menetrendjét, de egyelőre nincs konkrét gyanúsított.
Rhiannon családja mély sokkban van. A szülők, Jeremiah és Annabelle, nyilvánosan kérték a közösség segítségét. „Minden percben arra gondolok, hogy hol lehet a kislányom. Kérlek, ha bármilyen információd van, jelentkezz!” – mondta megtörten Annabelle. A család barátai és ismerősei összefogtak, hogy támogassák őket ebben a nehéz időszakban.
A város lakói mélyen megrendültek a történtek miatt. A fesztivál hangulata teljesen megváltozott. A vidámságot felváltotta az aggodalom és a szolidaritás. Számos keresőakciót szerveztek, és az emberek közösségi oldalakon is megosztották a kislányról szóló információkat. A helyi üzletek és éttermek adományokat gyűjtöttek a családnak.
Ethan Miller, a helyi egyetem bűnügyi szakértője szerint: „Az ilyen esetekben nagyon fontos az időfaktor. Minél hamarabb megtaláljuk a kislányt, annál nagyobb az esélye, hogy sértetlenül kerül vissza a családjához.”
Dr. Agatha Wolkins hozzátette: „Egy ilyen traumatikus esemény hosszú távon is hatással lehet a gyermek pszichés egészségére. Fontos, hogy a család mielőbb szakember segítségét kérje.”
A rendőrség és a család továbbra is reméli, hogy Rhiannon hamarosan hazaér. A közösség is összefogva támogatja a keresést. A város vezetése fokozott biztonsági intézkedéseket rendelt el a fesztiválon és a környéken.
Bárki, akinek bármilyen információja van a kislány eltűnésével kapcsolatban, kérjük, jelentkezzen a (555) 555-1212 számon. A legkisebb információ is sokat segíthet!

A nap sütött, az égen alig voltak felhők, és mindenki nevetett. Imádtam a cseresznyefavirágokat. Olyan szépek voltak, mintha tündérek rejtették volna őket a fákra. Ahogy a Cherry Picks étterem közelében álltam, csodáltam a lufikat, amiket egy közeli standnál árultak. Volt egy hatalmas sárga, épp olyan színű, mint a ruhám. Annyira szerettem volna egyet!
Anyuék nem voltak messze, de valamiért mégis egyre távolabb éreztem őket. Ahogy a lufi után nyúltam, hirtelen egy kéz érintette meg a vállam. Megfordultam, de nem ismertem az arcot. Az ember mosolygott, de valami nem stimmelt vele. A szívem gyorsabban kezdett verni. Hirtelen azt mondta, hogy elvisz engem egy titkos helyre, ahol még több lufi van, és hogy a szüleim küldték őt értem. De tudtam, hogy ez nem igaz. Anyuék mindig megmondják, ha valakit küldenek értem.
Próbáltam visszalépni, de a keze erősebben megfogott. Éreztem, hogy valami nagyon rossz történik. A vidám zajok, a lufik, a virágok mind-mind eltűntek a fejemből. Csak azt hallottam, hogy a saját szívem dobog, és a keze szorítása egyre erősebb lett. Húzott magával, és én nem tudtam mit tenni. Kiáltani akartam, de valahogy a szavak nem jöttek ki a torkomon. Csak körbe járattam a fejem, és reméltem, hogy valaki észrevesz.
Ahogy az ember egy szűk utcába vezetett, hirtelen minden elcsendesült. A fesztivál hangjai eltompultak, mintha egy másik világba kerültünk volna. Csak mi ketten voltunk, és az érzés, hogy valami szörnyűség történik. A férfi megállt egy autó mellett, és azt mondta, hogy szálljak be. Reszkettem, de valahogy mégis sikerült kinyögnöm, hogy nem akarok. A férfi ekkor elővette a telefonját, és azt mondta, hogy felhívja a szüleimet. De én tudtam, hogy ez nem igaz.
Egyre jobban kezdtem félni. Úgy éreztem, hogy ha beülök abba az autóba, soha többé nem látom anyuékat. Valami belülről azt súgta, hogy most kell cselekednem. Hirtelen megrántottam a kezem, és futni kezdtem. Szinte hallottam, ahogy a szél suhog a fülem mellett, ahogy szaladtam vissza az utcán, vissza a cseresznyefákhoz. De az ember közel volt, és hallottam, hogy kiabál utánam.
Az utca végén visszanéztem, de már nem láttam senkit. Elrejtőztem egy bokor mögé, és csak arra tudtam gondolni, hogy vajon hol vannak anyuék. Hol lehet a biztonság? A virágok illata keveredett a félelemmel, ami a gyomromban kavargott. Aztán újra körülöleltek a vasmarkok, és bekerültem abba a kocsiba....


Az első napok egy sötét szobában kezdődtek, ahol fogalmam sem volt, hol vagyok. Az embert, aki elrabolt, sosem láttam tisztán. Mindig árnyékban maradt, és sosem szólított a nevemen. Egyszerűen csak Priyának hívott, és arra kényszerített, hogy azt tegyem, amit mond. Egy idő után már nem próbáltam ellenállni. A napok egybefolytak, és fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy elragadtak a fesztiválról.
A házban négy másik lány is volt, mindegyikük idősebb nálam. Eleinte csendben voltak, félénken néztek rám, és alig beszéltek. A legidősebb, Nisha, aki talán 14 vagy 15 éves lehetett, próbált vigyázni ránk. Ő volt az, aki a legbátrabbnak tűnt, és ő beszélt legtöbbet az "emberrel". De idővel ő is elvesztette a reményt, hogy kikerülünk innen. Nisha gyakran vigasztalt, amikor sírtam, de a saját könnyeit mindig elrejtette. Az egyik sarokban ült, a falnak dőlve, és távolinak tűnt, mintha valahol máshol járna gondolatban.
Minden napunk ugyanúgy telt. Sötétség, félelem, és az az állandó érzés, hogy nincs kiút. Az "ember" időnként bejött, és kiválasztott valakit. Olyankor mindig összeszorult a gyomrom, mert tudtam, hogy valaki szenvedni fog. Volt, hogy engem vitt el, máskor egy másik lányt. Amikor visszajöttünk, nem beszéltünk arról, mi történt. Csendben maradtunk, és csak vártunk.
Az évek során megtanultam túlélni. Már nem voltak álmaim, nem hittem abban, hogy egyszer kiszabadulunk. A világ, amit ismertem, távolinak és elérhetetlennek tűnt. Mintha sosem létezett volna a cseresznyefák fesztiválja, a lufik, vagy anyuék. Néha eszembe jutottak az arcuk, de egyre homályosabbá váltak az emlékeim róluk.
Volt, hogy próbáltunk megszökni. Nisha egyszer azt mondta, hogy talált egy kiskaput a ház hátuljában, és éjjel, amikor az "ember" aludt, megpróbáltunk kijutni. De a terv kudarcot vallott. Az "ember" valahogy mindig tudta, mit csinálunk. Amikor visszarángatott minket, megbüntetett minket érte. A fájdalom már megszokottá vált, és lassan elfelejtettem, milyen érzés a szabadság. Csak túlélni akartam.
Egy másik lány, Divya, egyszer azt mondta, hogy ő már elfelejtette, milyen az élet a falakon kívül. Nem emlékszik a szüleire, az otthonára, csak erre a helyre.
- Te még emlékszel rájuk? Anyukádra? Az életedre? - kérdezte egyszer, én meg csak némán bólintottam, de a valóságban már én is alig emlékeztem.
Az évek lassan teltek. Nyolc év. Nyolc hosszú év, amíg fogságban voltam. Voltak pillanatok, amikor már nem akartam tovább harcolni. Olyan kicsi volt az esélye, hogy valaha is kiszabadulunk. De valahol mélyen bennem mindig ott volt egy szikra. Egy apró remény, hogy egyszer valaki megtalál minket, és újra látom a világot, a napfényt, a cseresznyefavirágokat.
A szabadulás napja váratlanul jött. A rendőrség valahogyan rátalált a házra. Az "ember" nem volt ott, amikor megérkeztek. Először azt hittem, hogy csak álmodom, de amikor kinyílt az ajtó, és a fény beáradt a szobába, rájöttem, hogy ez valóság. Egy rendőr keze megfogta a kezem, és kivezetett a sötétségből. Az arcán szomorúság volt, de a szemében megcsillant a remény.
Amikor végre újra a napfényre léptem, a világ annyira más volt, mint amire emlékeztem. Nyolc év telt el, de számomra mintha egy másik élet lett volna. A többi lánnyal együtt lassan visszatértem a világba, de sosem leszek már az a kislány, aki voltam. A cseresznyefavirágok illata, a fesztivál zajai örökre elvesztek.


A rendőrőrs ajtaja nagyot csapódott mögöttem, amikor beléptem a szobába. A világ hirtelen túlságosan fényes és tágas lett, mintha minden egyes lépésemmel egyre távolabb sodródnék attól a sötét és szűk helytől, ahol éveken át éltem. Az arcok elmosódtak körülöttem, minden ember egy idegen volt, nem tűnt igazán valóságosnak. Talán még most is álmodom.
Aztán megláttam őt.
A nyomozó a szoba sarkában állt, komor és fáradt arccal. Egy magas férfi volt, rövid, sötét hajjal és mélyen ülő barna szemekkel, amelyek mintha minden titkot meg akartak volna fejteni, amit az arcom rejtett. Talán azt várta, hogy mondjak valamit, de én képtelen voltam szavakat találni. Annyi év telt el, hogy már nem tudtam, hogyan kell egy felnőttel beszélni, vagy egyáltalán bárkivel.
Ő azonban türelmesen várt. Leült az asztalhoz, és egy széket tolt elém. Nem kérdezett semmit, nem sürgetett. Csak ott ült, és figyelt.
– Szia, Priya, én Alex vagyok, és segíteni szeretnék neked – a hangja mély volt, de kedves. Nem emlékeztetett az „emberre", és ettől valahogy megkönnyebbültem.
Leültem a székre, és lehajtottam a fejem. Nem tudtam, hol kezdjem. Alex figyelt, és lassan, óvatosan kezdett kérdéseket feltenni. Nem azokról az évekről kérdezett azonnal, amiket ott töltöttem, hanem rólam. Hogy mire emlékszem, mi volt a kedvenc játékom, mit csináltam, mielőtt elraboltak.
– Szerettem a cseresznyefavirágokat – mondtam halkan, szinte suttogva. Ez volt az első dolog, amit igazán meg tudtam osztani vele. Az emlékek annyira távolinak tűntek, mintha nem is én lettem volna az a kislány, aki ott állt a fesztiválon, lufikat nézve.Alex bólintott, és lágyan elmosolyodott.
– Washingtonban? A fesztiválon?
– Igen... – megremegett a hangom, és éreztem, ahogy a szemem megtelik könnyekkel.
Nem sírtam évek óta. De valahogy Alex biztonságot árasztott, mintha itt, ebben a szobában végre kiengedhetném mindazt a fájdalmat, amit addig elnyomtam. És ahogy a könnyeim csendesen végiggördültek az arcomon, ő türelmesen várt, nem mondott semmit, csak hagyta, hogy a fájdalmam utat törjön magának.
–Nézd Priya, nem kell most mindent elmondanod. Tudom, hogy ez nehéz, de szeretnénk megérteni, hogy mi történt veled, hogy segíthessünk neked és a többi lánynak is. Nem vagy egyedül ebben - a szavai furcsán hangzottak. Nem voltam egyedül? Nyolc éven át egyedül voltam, még akkor is, amikor a többi lány mellettem volt. Nem tudtam, hogyan lehetne bárkivel megosztani azt, amit átéltem.
– Más lányok is voltak – kezdtem el, és a kezem görcsösen rászorított az asztal szélére.
– Négyen voltunk. Nisha, Divya, Reena és én. Mindig velünk volt, mindig figyelt ránk... a nevünket is tőle kaptuk – a hangom elhalt, mert éreztem, hogy a torkomban megakadtak a szavak.
Alex bólintott, és nem sürgetett. Ahogy ott ültem, éreztem, hogy valami változik bennem. Talán mégsem vagyok egyedül. Talán valaki tényleg megérti majd, amit átéltem, és segíthet, hogy újra normális életet élhessek.
– Talán nem tudod most elmondani, mi történt pontosan, és ez teljesen rendben van, de mi itt vagyunk, hogy meghallgassunk, amikor készen állsz rá. És segíteni fogunk, hogy visszaszerezd azt, amit elvettek tőled - a szavai megnyugtattak, és először éreztem azt, hogy talán valóban van esély arra, hogy a múlt nem árnyékolja be örökre a jövőmet. Talán valahol mélyen még mindig ott van az a kislány, aki egykor nevetett a cseresznyefavirágok alatt.



Napjainkban

Mystic Falls csendes, ahogy az ablakon kinézve figyelem az utcán sétáló embereket. Minden új itt... az emberek, a házak, még a levegő is frissnek tűnik. Anya azt remélte, hogy ez a hely talán segíthet lezárni a múltat, és én magam is  szeretném elhinni, hogy ez az új város lehet a valódi kezdet.
De a múltam máig árnyékként követ, minden reggel, amikor felébredek, érzem a sötétséget magamban, mint az árnyékot, ami sosem hagy el. Nyolc évig éltem fogságban, és bár már hét éve annak, hogy ránk találtak, a szabadság érzése néha olyan távolinak tűnik, mint akkor, amikor a szoba sötétjében kuporogtam a sarokban.
A telefonom halkan rezeg az asztalon. Tudom, hogy Alex az, mielőtt még a kijelzőre néznék. Ő az egyetlen, aki tényleg értette, min mentem keresztül, és az egyetlen, akinek képes voltam megnyílni. Hét évvel ezelőtt, amikor kiszabadultunk, ő volt az, aki mellettem maradt, és azóta is rendszeresen beszélünk. A kapcsolatunk több, mint egyszerű nyomozó és túlélő közötti kötelék. Ő lett az a személy, akiben valóban megbízhatok.
- Szia, Rhiannon. Hogy vagy? – már egyáltalán nem furcsa, hogy az eredeti nevemen szólít, szeretem, hogy így köszön be, miközben a háttérből egy forgalmas város zajai hallatszanak.
– Jól. Legalábbis próbálkozom. Még mindig szoknom kell ezt az új helyet. Olyan furcsa minden - nézek ki az ablakon közben. Nem, ez már messze nem London. Washingtont magunk mögött hagyva, sokat költöztünk anyuval, és tartok attól, ez is csak egy újabb állomás lesz.
– Érthető. Új helyre költözni mindig kihívás, főleg azzal a múlttal, ami a tiéd. De tudod, nem kell mindent azonnal elfogadnod. Lépésről lépésre - ez az, amit  mindig mond. Lépésről lépésre. Az ő hangja  az, ami a legsötétebb pillanatokban is segített talpon maradni. Voltak napok, amikor még az ágyból kikelni is óriási kihívás volt, de ő sosem ítélt el. Mindig türelmesen hallgatott, és bátorított, hogy adjak magamnak időt.
– Hát, a város legalább szép. Ma reggel körbesétáltam a parkot. Tele van virágokkal, és van egy kis kávézó a sarkon, ahol remek a kávé. Talán megpróbálok elmenni oda holnap, ha lesz elég bátorságom.
– Azt hiszem, menni fog. Ismerlek már ennyire. Tudom, hogy több erő van benned, mint gondolnád -elmosolyodtam. Alex mindig hitt bennem, még akkor is, amikor én nem hittem magamban.
– És te hogy vagy? Még mindig annyit dolgozol? - Alex halkan nevet a vonal másik végén.
– Igen, még mindig. Egy új ügyön dolgozom, de mindig van időm beszélgetni veled. Tudod, te is segítesz nekem. A beszélgetéseink emlékeztetnek arra, miért kezdtem el ezt a munkát.
– Tényleg?  Hogy érted ezt? - teljesen meglepnek a szavai, még az arcomra is kiül a döbbenet. Kár, hogy ő ezt nem látja.
– Amikor téged kiszabadítottunk, valami megváltozott bennem is. Láttam, hogy az igazság valójában mit jelent azoknak, akik a legnagyobb sötétségben éltek. Nemcsak az a dolgom, hogy bűnözőket elkapjak. Hanem az, hogy segítsek nektek, akiknek az életét elvették, újra megtalálni a fényt. És te mutatod nekem, hogy még a legnagyobb fájdalom után is lehet élet, lehet remény - megérintenek a szavak, amik elhagyják a száját. Az a nyolc év, amit a fogságban töltöttem, nemcsak az én életemet változtatta meg, hanem Alexét is. Ő lett az a horgony, ami a valósághoz kötött, amikor minden más szétesett körülöttem. Nem csak én kaptam tőle támogatást, hanem valahogy ő is tőlem.
– Talán egyszer meglátogatlak, megnézem azt a parkot és a kávézót. Mit gondolsz?
– Az jó lenne azt hiszem, az tényleg segítene. Talán itt végre tényleg új életet kezdhetek.
– Már el is kezdted, Rhiannon. Lépésről lépésre. És ott leszek melletted, bárhol is legyél - ahogy leteszem a telefont, a világ egy kicsit kevésbé tűnik ijesztőnek. Talán tényleg van esélyem újrakezdeni. Az új városban, az új életben, de Alexszel mindig ott, a háttérben, mint a világítótornyom, aki emlékeztetet arra, hogy bármit is hozott a múlt, még mindig képes vagyok előre haladni.